Nehéz egy nőnek mit kezdenie az életével, mikor kirepülnek a gyerekek, ott marad kettesben a férjével, aki felett ugyanúgy elszálltak az évek, az intimitás teljesen megkopott köztünk. Én harminc évig főleg csak anya voltam, és a szülések és terhességek közt még dolgoztam is. Van egy textil nagykereskedésünk a férjemmel, ezt együtt csináltuk, ő mindig egy kicsit többet foglalkozott vele, mikor a gyerekek kicsit voltak, de én is gyakran beszálltam a munkába. Két fiunk van, már önállóak mind a ketten. Egyiknek sincs párja, és ezért is magamat hibáztatom, hogy túlságosan magamhoz kötöttem őket. Én sem találom az igazi nőiségemet, a férjem mellett elfelejtettem nőnek lenni, ő is csak anyának kezelt.

Úgy éreztem, hogy mint nő egyáltalán nem kellek a férjemnek. És ekkor kezdődtek ráadásul a változókori tüneteim is. Mindennel, ami tipikus a változó korban lévő nőknél. Szenvedtem az éjszakai hőhullámoktól, a pajzsmirigyem is alul kezdett működni, amitől hízni kezdtem. Az orvos inzulinrezisztenciát állapított meg. Diétáznom kellett volna, de nem tudtam tartani. Úgy éreztem, ha már nem ehetek azt, amit szeretnék, mi értelme az életemnek. A petefészkemben cisztát találtak, ettől nagyon meg is ijedtem. Tisztán láttam, hogy ezeknek mind lelki oka van, de nem tudtam, hogy mit tegyek. Andrást ajánlották nekem és egy tíz alkalomból álló egészségmentorálási folyamatot András vezetésével. Kicsit féltem tőle, attól, hogy állandóan arra fog buzdítani, hogy változtassak az életemen, ami azt jelentené, hogy váljak el, és kezdjek új életet. Azt hittem, hogy arra megy majd ki a játék, hogy kezdjek bele új kapcsolatokba, hogy legyek nyitott, vagy vállaljam azt, hogy egyedül élek. Csakhogy én félek az egyedülléttől, félek elveszíteni mindazt, amit a férjemmel együtt teremtettünk meg, és félek attól is, hogy a gyerekeim nem fognak megérteni és elveszítem őket.

Azt hittem, hogy András majd azt akarja, hogy legyőzzem a félelmeimet, és nem fogja megérteni, hogy nem akarom azt, ami egyébként logikus lenne, hogy kilépek az elhidegült, rideg házasságból. Legnagyobb meglepetésemre Andrástól egyáltalán nem kaptam azt, hogy ne értene meg, vagy hogy a saját véleményét erőltette volna rám. Egyből éreztem, hogy abban segít, hogy a megoldás belőlem következzen és ne egy külső véleményből. Nem ítélkezett és nem mondott véleményt. Mindössze kérdezett, és a kérdéseiből a számomra is meglepő érzések törtek a felszínre. Először nem arra koncentráltunk, hogy milyen változásokra lenne szükség és hogy vajon miért félek ezeket meglépni, hanem a mélyen elnyomott érzéseim kerültek a fókuszba.

Nyilvánvaló lett, hogy valójában haragszom a férjemre. Hogy nem néztem szembe a haragommal. Hogy valójában miközben én folyamatosan igyekeztem mellé állni és segíteni őt a kereskedelmi vállalkozásunkban, ő szinte semmit sem segített a gyerekek nevelésében. Pedig a gyerekek is közös vállalkozás. Én természetesnek vettem, hogy az nem a férfi dolga, miközben én sok férfimunkát végeztem nőként. Elnyomtam a dühömet, ami csak nőtt bennem évről évre. Az Andrással együtt végzett közös munka megmutatta, hogy nem azon kell keseregnem, hogy mit nem csináltam jól az elmúlt években, hanem a jelenben élő, igazi érzéseimmel kell szembenéznem, és azokat kell megértenem és elfogadnom magamban. Keresnem kell a lehetőségeket és a megfelelő formákat, hogy kifejezzem ezeket. Sok hasonló helyzetben lévő nőtársam sok pótcselekvésbe kezd, és azt hiszi, hogy a problémáit elfelejti, ha a dühét levezeti másképp. András meglepő módon ahhoz segített hozzá, hogy ne máshol akarjam megoldani a bajaimat, hanem ott, ahol ezek keletkeztek, vagyis a házasságomban, a férjemmel való kapcsolatban. Ráadásul az is történt, hogy én szerettem volna harmadik gyereket, és a férjem ezt kategorikusan elutasította. Nem tudatosítottam magamban, hogy tulajdonképpen ezt nem tudom neki megbocsátani.

András segített rálátni, hogy az, hogy az intimitás megszűnt közöttünk, az a bennem lévő sérelmekből következett, de én ennek nem voltam tudatában. Azt hittem, hogy az évek múltával ez egy házasságban természetes. Az egészségmentorálási folyamat közben arra is rájöttem, hogy nem kell természetesnek vennem azt, ami nem az, és így jutottunk el ahhoz, hogy miken kell változtatnom. Hogy először is el kell hinnem, hogy minden lehet jobb, és a változás apró lépésekben is megtörténhet. Átlátható tervet készítettünk a változásokhoz, megterveztük azt lépésről lépésre. A testi panaszaimban is így állt be a változás. Rájöttem, hogy azokat sem kell természetesként elfogadnom, vannak eszközök, amikkel azokon is tudok enyhíteni vagy változtatni. Úgy tudtam változtatni az étkezésemen, hogy azt ne érezzem erőszaknak. A hőhullámok enyhültek, csodálatos módon, ahogy enyhült bennem a harag, a ciszták felszívódtak.

Sosem hittem abban, hogy a testi bajaink ennyire függenek a lelkiállapotunktól. A férjemmel, úgy hiszem, meg tudtuk beszélni őszintén a dolgainkat, és a kapcsolatunk is sokat javult. Már nem gondolom azt, hogy egyedül a válás lenne a megoldás, amire még nem lennék kész, és amit valójában nem is akarok igazán. De azt hiszem, ha a férjemmel nem tudnánk újra közelebb kerülni egymáshoz, akkor már az sem jelentene akkora tragédiát, mint korábban, már azt is el tudnám fogadni, ha nem lenne más megoldás. Megbeszéltük, hogy kilépek a közös vállalkozásból, felveszünk a helyemre egy alkalmazottat, és én teljesen mást tanulok és anyagilag is függetlenedek tőle. Ez nekem fontos volt, hogy ne érezzem magam kiszolgáltatottnak, mert emiatt nem tudtam az érzéseimet őszintén vállalni.

Ezekre is a mentorálási folyamat közben jöttem rá. Nagy tanulság ez nekem, hogy ahogy magunkban képesek vagyunk a világot másként látni, a szerint változnak körülöttünk a dolgok, még azok is megváltoznak, amik nem változtak. Köszönöm Andrásnak ezt az egész közös munkát.